Az immár igazi rendezővé érett Michel Gondrynak Az álom tudománya című filmje nem hordoz túlzottan markáns üzenetet a világ nagy dolgairól, de jobb is így. Poénos és kedves sztorit formál a gyermekkorból visszamaradt és szinte változás nélkül megőrzött kreativitásról. A film huszonéves hőse, Stéphane (Gael Garciá Bernal) aki önmagának is inkább paródiája, naptárgrafikusként ténykedik, robotol, és összemossa a vérvalót álombéli viselt dolgaival. Igazán flúgos álomgyártó ténykedésének vagyunk szemtanúi. Annak, ahogyan a visszafogott fiú egy csapásra nőfaló szuperhőssé válik valahol a képzeletben és az azon túli – vizuális gegekben jócskán bővelkedő – világban. S hogy a filmből ontott, kivételesen eredeti képi megoldások ne türemkedjenek öncélúságukkal, egy elmésen hozzájuk illesztett ügyetlen, de bájos szerelem bontakozik ki a történetben. Apropó látványosság: a film ereje. Delíriumos utazás a klasszikus, tehát még nem számítógépes technikával készült animációs (vagy ezeket imitáló) filmek világában: celofánvíz, vattafelhő, papírváros és a többi. Öröm látni a jobbnál jobb ötleteket, és öröm hallgatni a vicces dialógusokat. A némi szeretnivaló defektussal megáldott vagy -vert egyedi karakterek pedig csak tovább színezik az amúgy is színes mozit.