Sült krumpli asztalra, TV bekapcs, tányér a hasra, ketchup a kézbe, majd egy erőteljes ütés az üveg fenekére..nem történik semmi…még egy ütés…eredménytelen…még egy ütés…semmi…még egy…még egy…a tányér remegni kezd a hason….még egy ütés….a tányér csúszni kezd…nem vesszük észre, csak a ketchupos üveg létezik, melyből nem lehet előcsalogatni a ketchupot…tovább ütöd, talán már az összes létező paradicsom drága anyját is szidalmazod, amikor a tányér a földre csúszik, a krumpli olajos násztáncba kezd a szőnyeg rojtjaival, az idegpályáid pedig megereszkednek, mint a napon felejtett születésnapi lufik. Elk*rtad, pedig a megoldás mindössze egy ütésre kattintásra van.

Az amerikai Robert Allgeyer oldalán egy átfogó kis tanulmányból ismerhetjük meg a ketchup-nyerés helyes módszerét, melyet egy kocsmában lesett el egy pár férfiagjától, aki a 80-as évek közepén Németországban állomásozott (U.S. Army).

link via: The Presurfer

Mégis, mi köze egy adag paradicsompürének a reklámhoz/marketinghez? Így első ránézésre talán semmi, de ha a problémamegoldás menetét végiggondoljuk, rájöhetünk, hogy itt bizony a laterális gondolkodás egyik mintapéldájával állunk szemben. Miért is? Lineáris gondolkodás: van egy problémánk (ketchup az üvegben), melyre megoldást keresünk. Ha valami bent van, mi a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldás? Kiütjük és kész. Ennek eredménye az említett szőnyeges násztánc. Való igaz, hogy ez is egy bizonyos fajta eredmény…

Közelítsünk laterálisan a problémához, vizsgáljuk meg az esetet minden lehetséges irányból, próbálkozzunk több módszerrel, több helyen, más eszközökkel… Voila, a ketchup úgy folyik, ahogy mi akarjuk. Öröm.

Az emberek 95%-a a seggét üti az üvegnek…
A reklámok 95%-a a seggét üti az üvegnek…
Go, figure…