Minde jó, ha a vége... · 1235 nappal ezelőtt

A Calgary Nemzetközi Filmfesztivált hirdető kreatív anyagok egyike az alábbi. A többi nem kevésbé szellemes! :)

link via: Advertising is Good for You

— Szilveszter

Hangulatcsináló · 1305 nappal ezelőtt

Zene, kép, mozi és mindez együtt a Gettyimages-nek köszönthetően. Jó site, érdemes szánni rá néhány percet. Íme a Moodstream.

link via:” J-Walk Blog”:http://j-walkblog.com/

— Szilveszter

David Lynch megmondja a frankót · 1522 nappal ezelőtt

Az AFI Dallas Film Festivalon feltett kérdésre, miszerint mi a véleménye arról, hogy gyártó cégek lepaktálnak a filmkészítőkkel, és bizonyos termék-elhelyezésekért cserébe beszállnak a költségvetésbe.

David nem szarozott a válasszal.

link via: the new Shelton wet/dry

— carlos

Főnixtollal ékeskedők · 1536 nappal ezelőtt

A Harry Potter és a főnix rendje egy remekül összerakott film (nem, nem feltétlenül a sztori, de a kép és a hang biztosan), a legutolsó pókháló is autentik, ám amit igazán érdemes alaposabban megvizsgálni, az a typo. Csekk diz slideshow, ebből minden kiderül.

A slideshow két főszereplője:

Champion Gothic (sans-serif)

Ziggurat (serif)

nem is volt Ziggurat nevű serif a harrypotterben, ugyeanyu, olvastad te is a könyvet? és kijaza csempiongótik? ő sem ismerős…

—

The End · 1538 nappal ezelőtt

“Vége” főcímek a múltból, flickr-en. Így kora hajnalban nem a legaktuálisabb, de ezt dobta a gép. Remek kis gép ez, én mondom.

—

Megint a bűn · 1589 nappal ezelőtt

Novák Erik korábban a Nyóckerrel robbantott mint forgatókönyvíró és producer. Animációs filmjét akkor sorozatosan nemzetközi sikerek követték. Rendezőként témaválasztásban most sem ment messzire, amikor a Zuhanórepülést álmodta meg. Így hát középpontban újra a bűn. Maga a film nem okoz csalódást, sőt az első magyar akciófilm, ami a nézőt nem érez cikinek, sőt. A Zuhanórepülés készítői ugyanis nem estek a direkt hollywoodi mintakövetés hibájába tanulva az ilyen jellegű hazai filmek bukásából, lásd anno: Európa expressz. A Zuhanórepülés készítői a túlzó és valószerűtlen látványelemek helyett a realista ábrázolást választották. Az eredmény meghökkentő. Noha a forgatókönyv sok apró részletet felületesen kezel, összességében a bemutatott budapesti alvilág hihetőnek hat, még ha a börtönből szabadult drogdealer (Nagy Zsolt) visszaesés-történetének elbeszélésével vannak is problémák. Mindezért persze kárpótolnak a sokkolóan véres, brutális jelenetek, amelyek mindegyike profi filmes látásmódról árulkodik. Persze, többet igy sem kapunk a filmtől, mint amennyit egy jó akciófilm nyújtani tudna, de ez bőven elég. Nincsenek rendező túlvállalások, a kész anyag úgy jó, ahogy van.

— Szilveszter

História csehül · 1602 nappal ezelőtt

Az Őfelsége pincére voltam csak a felszínen teremt idilli világot, a szépség mögött ott a rút, a jóban pedig a rossz. Menzel legújabb filmje ebben is híven követi Hrabal azonos című regényének világát, amelynek mélyén a cseh és a közép-kelet-európai keserves történelemmel való szembenézés lapul meg. Ennek köszönhetően a film minden bája és iróniája ellenére nyomasztó évtizedeket mutat be a sörivós békeidőkből kiindulva a második világháború vérzivatarán keresztül a csehszlovák „álom-állam” megszületéséig, minden egyes ideológiai torszülemény totális értelmetlenségét ábrázolva. A választott nézőpont Jan Dité-é, a töpszli pikolófiúból milliomossá avanzsált, sunyi, karrierista, elvtelen figuráé, aki kevésbé tehetségének, semmint ízléstelen ügyeskedésének köszöntheti szerencséjét (noha ennek ellenére szeretni fogják a nézők). Mindenesetre Dité alakoskodó karaktere hívja fel a figyelmet, hogy a múlt század csúfos törtelméből mindegyik európai ország mocskosul kivette a részét, mindegyiknek van mit szemére vetni. De a film élvezeti értékhez nem szükséges ennyire aláásni, hiszen Harabal világát és humorát Menzel e nélkül is kitűnően adaptálja. A cseh sörök, a bordélyok, a finom étkek, a helyi mágnások, modoros urak és pénzéhes nők abszurd világa mindenkit nevetésre késztet; míg a kedélyes nosztalgiázás valójában szomorú múltbéli eseményekre irányítja a figyelmet. Nagyszerű film, alapmű.

— Szilveszter

Celofánvíz, vattafelhő · 1664 nappal ezelőtt

Az immár igazi rendezővé érett Michel Gondrynak Az álom tudománya című filmje nem hordoz túlzottan markáns üzenetet a világ nagy dolgairól, de jobb is így. Poénos és kedves sztorit formál a gyermekkorból visszamaradt és szinte változás nélkül megőrzött kreativitásról. A film huszonéves hőse, Stéphane (Gael Garciá Bernal) aki önmagának is inkább paródiája, naptárgrafikusként ténykedik, robotol, és összemossa a vérvalót álombéli viselt dolgaival. Igazán flúgos álomgyártó ténykedésének vagyunk szemtanúi. Annak, ahogyan a visszafogott fiú egy csapásra nőfaló szuperhőssé válik valahol a képzeletben és az azon túli – vizuális gegekben jócskán bővelkedő – világban. S hogy a filmből ontott, kivételesen eredeti képi megoldások ne türemkedjenek öncélúságukkal, egy elmésen hozzájuk illesztett ügyetlen, de bájos szerelem bontakozik ki a történetben. Apropó látványosság: a film ereje. Delíriumos utazás a klasszikus, tehát még nem számítógépes technikával készült animációs (vagy ezeket imitáló) filmek világában: celofánvíz, vattafelhő, papírváros és a többi. Öröm látni a jobbnál jobb ötleteket, és öröm hallgatni a vicces dialógusokat. A némi szeretnivaló defektussal megáldott vagy -vert egyedi karakterek pedig csak tovább színezik az amúgy is színes mozit.

— Szilveszter

B mint Tarantino · 1684 nappal ezelőtt

Bár sokan vélelmezik, hogy az agyonidézett Ponyvaregény, Jackie Brown, Kill Bill stb., sikere után egyszer csak Tarantino is kimerül, ez az idő mindenesetre késlekedni látszik. A Haláliztos (Death Proof) – régi alkotótársával, Robert Rodriguezzel forgatott kétrészes Grindhouse itthon is bemutatott és még látható első része – a B-től az abc utolsó karakteréig terjedő alsóbb kategóriás amerikai mozifilmek világához nyúlik vissza. Egészen a 70-es évekig, amikor az ilyen típusú filmek főleg az USA-ban élték reneszánszukat. Csupa klisédömping. Na most, Tarantino egyrészt tiszteleg a műfaj „mestereinek”, másrészt saját alkotói világát parodizálja. Egyetlen szálon futó „rémminimál” sztori, pletyka-dialógusokra épülő üres tartalom, tele poénnal, apró geggel; a látványvilág pedig egy az egyben nosztalgiázik. 70-es évek (amúgy napjainkban játszódó história), autók, csajok, pia, mozihangulat, elszakadó és monokrómba forduló jelenetek, karcos, sistergő képsorok. Merő stilizáltság. Önmagában vicc, hogy a huszadrangú filmek egykori sztárja, Kurt Russell kapta a mizantróp és kéjgyilkos Stuntman Mike szerepét. A kivénhedt és talán sosemvolt kaszkadőr Halálbiztos nevű autójával halálbiztosan öli a kiszemelt lányokat, mígnem úgy fordulnak az események, hogy vadászból üldözötté válik. Fölfelé esztétizált erőszak, trágárság, cool zene, B-mozi és ami Tarantino. Márpedig az ő kezeiben a jelentéktelen bugyutaság is fölöttébb értékelhető színezet kap.

— Szilveszter

Zodiákombákom · 1691 nappal ezelőtt

A méltán (el)ismert amerikai rendező, David Fincher a pszichedelikus thriller víziókat s effektusokat ügyesen kergeti a vásznon, nagy ívű és sikeres munkákat (Hetedik, Harcosok klubja, Pánikszoba) jegyez. Legújabbja, a Zodiákus (Zodiac) azonban halványabb lenyomata a tőle megszokott alkotói teljesítménynek. A ’60-as, ’70-es években egy valóban megtörtént máig feltáratlan San Franciscó-i sorozatgyilkosságot idéz újra; és kínál lehetséges választ a környéket rettegésben tartó, a vezető lapoknak ölési terveiről leveleket küldözgető tettes személyére. A téma a ’70-es évek retróhangulatába ágyazva egészen megkapó, ráadásul az operatőr (Harris Savides) képeinek köszönhetően nem okoz nehézséget ebbe a világba belehelyezkedni. Kevésbé előnyös, hogy a játékidő előrehaladtával fő mellékszereplőnk (Jake Gyllenhaal) részben a levelek okkultista ákombákomaiban elmerülve rekonstruálja a múltbéli eseményeket mindinkább az őrület gyűrött jegyeit viselve arcán. A túlságosan elnyújtott Zodiákus egy ideig kitűnő zsánerfilm, mígnem kitermeli a fölösleges szálakat, és fölhalmozza a kilógó jeleneteket, csak hogy rámutasson a valószínűsített gyilkosra. A filmet így éppen erőltetett megoldáskeresése fojtogatja, és kétségtelenül a Fincherre inkább jellemző hangulati elemek tartják életben. Ha ezekből volna több, a néző jótékonyan megfeledkezne a titok megfejtésének kényszeres akarásától, s egy remek mozit tudna maga mögött.

— Szilveszter